Y-generáció: a nagy átverés

Bejönnek a munkahelyre igen nagy arccal és brutális fizetésigénnyel. Ám az egész napjuk csak a megúszásról szól.

Saját- és a környezetem tapasztalatai alapján is azt látszik, hogy jelentős a szakadék az Y-generációval kapcsolatos kutatások és a valóság között. Úgyis mondhatnánk, hogy nevezett generációt szinte már valamilyen misztikus aura veszi körül ami a munkához, illetve a társas-, szociális-, párkapcsolati ügyekhez való hozzáállásukat illeti.

Most maradjunk a munka frontján. Csak úgy kisemberesen, ahogy Józsi bá' mondaná a kiskocsmában.

A különböző mérések, majd az abból született anyagok rendre azt állapítják meg, hogy

  1. a munkaadóknak nagyon nehéz megszerezni e generáció munkavállalót
  2. nem csak megszerezni nehéz őket, de megtartani is
  3. elsősorban nem a pénz, hanem az érdekes feladatok és projektek motiválják őket
  4. elutasítják az autoriter vezetési stílust (különbséget kell tenni egy vadállatfőnök és egy minden ízében rendben lévő vezető között)
  5. pillanatok alatt továbbállnak, ha ráunnak a melóra vagy nem kapják meg a napi élményadagjaikat
  6. kurva fontos nekik, hogy jól kialakított legyen a digitális ökoszisztéma

Szóval igen, valószínűleg kevés olyan fiatalt találnánk, aki a babyboomerekhez hasonlóan szeretne 35 évig ülni a szőrös kagylófotelben, majd onnan, ha megéli, nyugdíjba menni. Az elvárások egy része érthető és jogos, bár mégis úgy gondolom, hogy e generáció túlmisztifikált és valójában a rájuk aggatott jellemzők és igények nem általános érvényűek.

Nem érdekel a fizu, csak az élmény?

Azért összevetném a válaszait egy a Gozsduban eltartott kisujjal kétezer forintért rozét csippentő félhipszternek, illetve egy szolnoki – hogy tényleg ne menjünk le a végekre – ipszilonnak.

yg.jpg

A fentebb sorolt igényekkel nagy valószínűség szerint inkább az egyébként inkább jobb társadalmi státuszban lévők élhetnek, akik tényleg eltartott kisujjal születtek a világra, mert „élménnyel” nem lehet fizetni sem a boltban, sem a villanyosnál. Valószínűleg keveseknek kellett enniük üres levest, vagy tejfölös tésztát és nem kellett még a sarokba ledobott retkes szivacson sem aludniuk egy albérletnek nevezett lyukban. 

Még nem feküdtek le korgó gyomorral

Valahogy az az érzése az embernek, hogy amikor az Y és újabban a Z generációról van szó, általában csak azok kerülnek be a kosárba, akik mondjuk

  • IT területen mozognak
  • kreatívok
  • pénzügyi vagy gazdasági területen mozognak
  • szabadúszók
  • nem kell albérletet és lakáshitelt fizetni, mert anya és apa gondoskodik mindenről

Vajon ha megkérdeznénk egy borsodi vagy baranyai fiatalt – akinek élete leghőbb vágya, hogy legalább valami szalag mellé odaállhasson akár négy műszakban is nettó 100 ezer forintért – tényleg az lenne-e a legnagyobb baja, hogy nincsen Facebook vagy Tumblr a munkahelyén.

És általánosítás nélkül a másik dolog: egyre másra hallom ismerőseimtől, de a saját tapasztalatom is az, hogy bejönnek a munkahelyre kurva nagy arccal, brutális fizetésigénnyel és az egész napjuk a megúszásról szól. Az alibizésről, mert nagyon nem akarnak dolgozni sem érdekes, sem unalmas projekteken és meg vannak sértődve, ha az érzékenységét ténylegesen figyelembe véve, de elmondod neki, hogy mi az excell vagy központozás. Közben meg nagyképűen viselik az övre tűzött mágneskártyát is a metrón, villamoson, trolin és egyéb közlekedési eszközökön, hogy mindenki lássa: ők egy új „raj”, mások, jobbak, egyfajta kiválasztottak.

Szóval kerüljük az általánosítást, de van a dolognak egy ilyen olvasta is. Élményeket akarnak, lehetőleg a lehető legkönnyebben megszerezve. És a Z-gen. még problémásabb ebből a szempontból, mert ők aztán már tényleg csak magukkal foglalkoznak.